Magunkról

"Tápos városiak" voltunk. Gondoltuk, veszünk egy pincét az Avason. Meg is találtuk a - nekünk - legszebbet. Még az eredeti állapotban, az úgynevezett zakopanei stílusban (hajdan ilyen volt az avasi pincék majd mindegyike) maradt meg, azt ápolgatjuk azóta, tehetségünk szerint.

De azt monda a barátom, bor nélkül a pince csak gödör. Vettünk hát szőlőt, hordót, "csináltunk" bort. Nem lett jó. A pincében azóta őrizgetek egy palack saját bort, a legelsők közül. Azért, mert remélem, egyszer nagyon büszke lehetek rá. Nem azért, mert olyan jó, hanem mert mutatja, milyen mélyről indultunk...

Elolvastam minden fellelt borászati cikket, könyvet, elvégeztem egy felsőfokú bortechnológusi iskolát. Egy kis szőlőterületet is vettünk. Megtanultunk metszeni, hajtást válogatni, abortálni (ez a zöld szüret házi neve), aszúzni.

A borászkodás hobbinak indult, életforma lett, és ma már tudatosan úgy fejlesztjük, hogyha valamelyik gyermekünk érez erre indíttatást, úgy könnyen bővíthető legyen egy akkora mini birtokká, amiből egy család megélhet.

Háborog, forrong a világ, de aki valódi értéket teremt, annak biztosan boldogulnia kell. Ettől szebb szakmát meg úgy sem találhat…

Tradíció

Anyai ágon Erdőbényéről származunk. Tiszteletből a nagyapám, Czabala János (és őseink) családnevét viseli a borászat.

A „második háború” előtt is szőlőművelésből éltek, de a család 1945-ben kapott egy kis földet, itt látható a birtoklevél. Az Ideiglenes kormány 1945. március 15-i rendelete szerint földet osztottak áprilisban. Még Székesfehérvár körül járt a front, de Bényén már metszettek. Ha olyan gyors volna a mai közigazgatás, mint akkor, számítógép, fax meg közlekedés nélkül…

Minden évben „nyaraltam” a birtokon. Sokat nem segítettem, de megéreztem a földön dolgozó ember védtelenségét, ám szabadságát is. Ha tanultam valamit, az csak a szőlő, a munka tisztelete, a földműves szorgossága – sajnos a szőlészeti, borászati ismereteket már könyvből kellett megtanulnom.

Minden évben szüreteltünk kétszer-háromszor, igazi családi ünnep volt.

Nem is oly régen Szerencstől még gőzmozdony járt, a faluba farmotoros Ikarusz vitt. A hegyre lovas kocsin utaztunk, a gyerekek bent állhattak a szállításra használt, fenék nélküli „terhes hordóban”. Kis puttonyom is volt, amibe a „szedők” vödreiket ürítették. A mustot az ABAFOR-ba adtuk le.

A nagyszülők elhaltak, az erdőbényei szőlőket eladták. Ma a Béres szőlőbirtok gazdálkodik a hajdan volt Palánkoson és Csonkán, a Rafajon nem is tudom…

Mi nem ott vásároltunk szőlőt. A bényei dűlők hűvösek, a borok savasak, fanyarok. Mád fél órával közelebb is van. Kicsit hűtlenek voltunk, de borászatunk szellemében és nevében tovább élnek őseink.